BLOGBEJEGYZÉSEK

Az egykori települések kevés nyomot hagytak maguk után, hiszen a természet újra és újra magáévá tette az ember által elhódított területeket. Manapság is megtehetünk a térségben több tíz kilométert, hogy lakott hellyel nem találkozunk. A sokat hangoztatott mondásra, - miszerint „nem az erdő van Somogyban, hanem Somogy az erdőben” – manapság is beigazolódik, ha azokra az utakra tévedünk, amelyet évtizedekkel ezelőtt még a híres somogyi betyárok is tapostak.
A településszerkezet az évszázadok folyamán zajló végvári harcok, felszabadító hadjáratok és függetlenségi harcok is jelentősen befolyásolták. Később aztán, a II. világháborút követően a megváltozott gazdasági viszonyok sem kímélték a közösségeket, ami a legtöbb falu elnéptelenedéséhez és eltűnéséhez vezetett.
A fellelt írások az 1220-as évektől datálják a jelentősebb településszerkezet kialakulását, amikor is a pannonhalmi apát 300 szlavóniai családot telepített a Zselicbe „gyesznóóvónak”, mivel a disznótartás, s a makkoltatásos állattartás biztosította a megélhetést. A telepesek 10 kanászfalut hoztak létre, nevezetesen: Márcadó, két Szerénke, Dercze, Válusfej, Nyirakol, két Szent-László, Bozaisfalva (egyes kutatások szerint a mai Bőszénfa) és Karán. Mára ezekből mindössze kettő maradt meg – Bőszénfa és a Baranyához tartozó Szentlászló.
Ezen kanászfalvak és a térségi további egykori települése némelyikéről több írás maradt fenn az utókornak, ám a többségükről alig tudunk valamit.
Előbbiek sorában is legtöbbet említett Márcadó, melynek neve a mézsörrel (márc, azaz mézsör) való adózásra utal. A török uralom vége felé lakosainak többsége Zselickisfaludra költözött. 1702-től herceg Eszterházy Pál birtokolta, művelését bérbe adta. Emlékezetek szerint a falunak az 1900-as évek elején még 170 körüli lakosa volt, ám a nyolcvanas évek végére már az utolsó házat is lebontották.
Vitorág a török megszállást követően a Festetics uradalom gazdasági egysége, állattartási munkákra alkalmazkodott cselédfalu volt. Épületeit a helyben gyártott téglákból építették.
Margitta (puszta) az 1900-as évektől a Zichy uradalom része volt, ahol a sok munka mellett az aktív sportéletre is jutott idő, focicsapattal és pályával is rendelkezett.
A zselici tájon említést érdemelnek a térség uradalmi birtokai, gazdaságai közül is páran.
A zselici ősrengetegben a Rupul-falu a mai Ropoly völgyében lévő Ropoly puszta helyén volt. Itt volt a monoszló-nemzetségbeli Rupuliak ősi fészke, a Villa Rupul, amely feltételezhetően rönkvár lehetett. Az Árpád-kori okmányok már faluként említik, mert temploma és papja is volt. Az őslakók a két háború között fokozatosan elhagyták, a városiasodás folytán teljesen elnéptelenedett.
A XI. századra teszik a máig leghíresebb Kardosfa uradalmi birtok első írásos emlékét. Eredetéről számos legenda maradt fenn. Ezek közül a legismertebb szerint egy vihar kidöntött egy óriás öreg fát, amelynek tuskója alatt kardok és veretes fegyverek, üstök, edények, lószerszámok maradékát találták, amelyek aztán gróf Eszterházy kastélyába kerültek, s ettől kezdve nevezték az erdőrészletet Kardosfának. A puszta hírét elsősorban a vadászat adta. Az 1700-as évek közepén itt épült az első Zselici Vadászház. A birtokon ekkor mindössze 12 lakóház volt, s lassacskán el is néptelenedett. 2007-től Hotel Kardosfa néven szálloda működik a vadászház megújult épületében.
Említést érdemelnek a néphagyomány remekei a kanásztáncok is. A férfiak párbajszerű mozdulatokkal teli, virtuóz tánca mellett a disznó és a kanász viadalát, majd az állat megölését és feldarabolását kifejező dramatikus táncok voltak a legismertebbek. A „leölt” állatot szét is osztja a közönségnek – s mint egy „termékenységvarázslás”, a menyecskék a genitáliákat kapták, a vénasszonyok a májat és a tüdőt.
A „népek” számos esetben kerültek kapcsolatba a korabeli élet különleges egyéniségeivel, a betyárokkal. Az 1848-as harcok leverése után igen sok üldözött húzódott meg itt, akik nagyrészt az osztrák seregbe nem kívánkozó honvédekből verődtek össze. A társadalmon – és törvényen – kívüli szegénylegények a nép jótevőjeként élnek az emlékezetben. A somogyi betyárok között a leghíresebbek voltak Sobri Jóska, Séta Pista, Juhász András, és a Zselicben legtöbbet említett Patkó-testvérek. Hozzájuk alkalmasint nők is csatlakoztak – Répa Rozi, Bödő Böske is a betyárokkal tartott. Mészáros Pál, azaz betyár nevén Nagy Pali („Pali betyár”) sírját még ma is látogatják a vitorági erdőben. Jó rejtekhelyül szolgáltak számukra a csárdák is. A legenda szerint az akkori törvények tiltották a csendőröknek, hogy átlépjék a megyehatárt. A Somogy és Baranya megye határán épült „Kettős csárda” (ma „Csárdahely”) egyik helyisége Somogy, másik pedig Baranya felé nyílott, így a betyárok könnyedén át tudtak lépni a másik megye területére a csendőrök elől.
Az egykori települések jellegzetessége volt többek között a talpas-favázas építkezési mód. A népi építészet jegyeit hordozza magán a „Csárdahelyen” felállított talpasház, amely Zóka-Peti Lídia, az 1848-ban épült talpas ház utolsó lakójának emlékére „Lidi néni háza” elnevezést viseli, valamint a Ropolyi pihenőhelyen 2019-ben felállított tájház.
Napjainkban a legtöbb településre zömmel már csak legfeljebb romok, síremlékek, vagy éppen emléktáblák, emlékhelyek utalnak, de legtöbbjüket visszafoglalta a természet. A márcadói régi főutcán néhány téglakupac mutatja a település nyomait. A lassan enyészetté váló, düledező sírok pedig sokszor esnek sírrablók áldozatául. Ugyanitt nemrégiben fedeztek fel néhány patkót, feltételezhetően ehelyütt állt egykor a kovácsműhely, a település utolsó épülete. Vitorág főutcáján, ahol a néhai iskola is volt, a régi magtároló pince helyét ma egy vízzel telt gödör és egy téglával kirakott kút jelöli. Margitta puszta emlékét egy romos vályogház és az egykori focipályának helyet adó rét őrzi csak. A SEFAG Zrt. több emléktáblát is kihelyezett a települések egy-egy pontján, a hely történetének leírásával. A legnépszerűbb az utókor számára a Ropolyi pihenőhely, amely családi, vagy munkahelyi piknikeknek, de nem ritkán akár ezres nagyságrendű rendezvénynek is helyet ad, őrizve az utókornak a térség emlékezetét.
Az utóbbi évtizedekben fellelt temérdek írásos emlékezés és fotó, valamint a korábbi írások bizonytalansága is arra ösztönöz bennünket, utódokat, hogy kutassuk és rendszerezzük a táj hagyományát, helytörténetét, hogy lássuk, mi is vezetett a vidéki élet ilyen komoly változásához és hogy megőrizzük utódainknak is ezt a gazdag múltat.